Erdő, a fák közt

Az idegen oldalvást a fűbe köpött. Ez már biztos a haragja jele.
- Szivi, te kényszerítesz erre – mondta egy vállvonás kíséretében. - De legalább van kardod, amivel védekezhetsz, így legalább fair harc lesz… már amennyire – és már közelített is felé.
Most mit tegyen? Tényleg harcba száll? Nem tudott tovább gondolkodni, mivelhogy egy hangos kiáltás törte meg a légkört. Az ellenfele is megtorpant abban a pillanatban, majd a hangforrás irányába nézett. Ekkor vizsgálta meg ő is jobban egy másik férfi jöttét. Az ipse az erdőből! Társasága volt: fára hasonlító lények képében. A másik énje találkozott már ilyenekkel, de mit is kéne tudnia róluk?
- Tessék, én megmondtam, hogy a te faszságaiddal csak bajba kerülünk – csapta meg a fülét a vele szemben lévő ismeretlen kiabálása, aki pörölyét felé szegezte. Hát kösz… – De most legalább valami hasznossal is előrukkoltál – szóval a mágia, amit látott ezekkel a teremtményekkel áll összeköttetésben. De hiába ezt tudni, hisz még mindig nem érti, miért történik ez az egész.
- Az ég szerelmére higgadj már le – hallatszott a társa számára. – Egy hölgy van a társaságunkban – indult el az irányába, majd nem messze tőle megállt, és meghajolt, míg a falények a sárkányt közelítették meg. – Elnézést a testvérem faragatlansága miatt – testvérek, innen a hasonlóság -, de engedje meg, hogy bemutatkozzam. Az én nevem Hadric, az őrjöngő fivérem pedig Ringor. Ne foglalkozz vele, majd lehiggad – terült el egy széles mosoly az arcán.
A szavak hallatán a keze szép lassan csúszott le a kardja markolatáról. Neki esze ágába sincs harcba keveredni. Egy levetett ruhadarab földre esésének a hangjára lett figyelmes. A harcias idegen, azaz Ringor sötét köpenye landolt a fűbe. Teljes harci páncélzatot viselt, nem is egy mindennapit. A kissé elengedett testhelyzete ismét feszültté, mindenre késszé vált.
- Nem hagyhatjuk, hogy ezek után, amiket itt látott, csak úgy elengedjük! Ha te nem intézed el, majd én megteszem helyetted – és tessék, újra előtte volt a kép, ahogy egy izomtól szétrobbanó fickó pöröllyel a kezében rohan felé.
Hadric odébb állt a küzdőtérből. Szóval már őt sem érdekli, hogy élve vagy halva. Újra kardjára helyezte kezét.
- Akkor most intézzük ezt el végre – hallotta a sárkány felől a fivér hangját. Mi a fészkes fene folyik itt? Hirtelen köd szállt alá. Az előbb még kristály tiszta volt az égbolt. Inkább meg se kérdi… sose tudja meg a válaszokat.
Szemét lehunyta és 100%-osan a fülére hagyatkozott, megpróbálta Ringor lépteit meghallani, hogy tudja honnan éri támadás. Nem hallott semmit. Talán ő is picit megtorpant a ködben. Hirtelen a háta mögül apró neszezésre lett figyelmes. Szemeit azonnal kinyitotta és a hang felé fordította fejét. Összeszűkítette szemét, mintha attól jobban látna, de nem rajzolódott ki semmilyen alak a sűrű ködfátyolban. Ellenben egyre jobban felerősödött a hang. Közel lehet, viszont elég halk. Hirtelen inkább a föld felé nézett. Egy apró sárkánypárduc pattogott el jobb oldalt mellette, fejével követte. – Nixy? – pislogott kettőt és újra ellepte a köd piciny ismerősét. Ez akkor azt jelenti, hogy Risvie itt van? Az ő műve a vízpára?
Picit megkönnyebbült. Pont jókor érkezett, és tökéletes belépővel. Ezzel szemben nem hagyta lankadni figyelmét, hisz a közelbe az életére törnek. Vagy inkább meglépnek a sárkánnyal? Nem állhat itt tétlenül! Mágus ismerősét vagy a fivérpárt keresse meg? Így nem jut egyről a kettőre… Elindult arra, merre emlékezete szerint a sárkány hevert. Gyorsan mégis próbált kevésbé hallhatóan. Orrát szag csapta meg. Itt lesznek! Ekkor hirtelen megkordult a gyomra. Kezét rögtön a hasához emelte. Hogy az a… ma még nem is evett. Most, hogy már elárulta helyzetét, bátran haladt tovább. Ahogy a köd fokozatosan foszlott egyre inkább előtűntek az alakok: a sárkány, a testvérpár, a fák és Nixy. Mi több nem messze mögötte lehetett Risvie. Azonban mit is csinálhatnak? Elviszik a sárkányt?
Ekkor húzta elő az Árnyvágót hüvelyéből, ami még a ködben is tökéletesen látszott, hogy a körülötte lévő levegő fagyossá válik, akár egy jégcsap, ami a forró vízbe hullik és pára csapódik ki. Így haladt előrébb.
- Elég! – határozott volt a hangja, azonban ő maga még csak fele annyira sem. Már hallhatták, hogy ott van, ezért inkább megszólalt, hogy hátráltassa őket. – Ha már bemutatkozás, Alice vagyok – A mondandóját se tudta előre, csak időt akart nyerni. – A sárkányt pedig ismerem. – Szívből remélte, hogy a kommunikáció most nem csap át küzdelembe, ezért kardját is leengedte. A köd még jelen volt annyira, hogy ne lássa az arcokat, viszont azt érzékelte, hogy a személyek előtte megálltak. Tudta, hogy tehetetlen a helyzetben, ezért arra bazírozott, hogy Risvie-nek van ötlete.

A köd mint rejtő fátyol terült el az erdei tisztáson. A levegő nedvessége apró páracseppekben gördült végig sebzett testén.
Kezdett ébredezni.
Feje rendkívülien fájt, végtagjait nem bírta mozdítani, nehezen vette a levegőt. Testét gyengéden indák  ölelték körül, kellemes melengető érzést átadva neki. Szemeit lehunyva tartotta, hagyta hogy - bármi is volt az - folytassa a munkáját. Teljes nyugodtság uralkodott el rajta, külvilágból  csak keveset érzékelt, de annyiban biztos volt hogy valaki gyógyítja, így hát hagyta magát. Süllyedt egyre mélyebb ebbe az ájult állapotba, de egy beszűrődő moraj visszahúzta a fájdalmas valóságba. Halk kántálásnak tűnt, ismerős hangon szólt, egy ősi nyelven, az ő nyelvén.
Mikor résnyire kinyitotta szemét egy fa szerű lény állta el a képet. Egy treant? Ők gyógyítják akkor - gondolta Tirisa, és ekkor már teljesen felébredt. Óvatosan a jobb oldalról jövő mormogás felé pillantott, és ekkor meglátta ki segítette:
-H-Hadric! - nyögte ki emberi fülnek alig észrevehető halksággal, de a megszólított férfi teljes erejével koncentrált a kántálásra így nem vehette észre
Hát már is elérkezett újra az idő?
-Elég! - hasított bele a levegőbe egy ismerősen csengő hang. Ki is? A kérdés hamar megválaszolásra került: - Ha már bemutatkozás, Alice vagyok...a sárkányt pedig ismerem
A szaga, az a lányé aki Risvie-vel volt. Rólam beszél?
Mélyet szippantott a levegőbe. Nem is voltak kevesen. Treantok, mellette Hadric, nem olyan távol Alice, elötte az Ringor?! Hát mindketten eljöttek... De még egy szagot fogott, sőt kettőt. Risvie? És a kis állatka! Már emlékszik!
- Hogy mivan?! - pördült a hang irányába Ringor - Mégis honnan ismernél egy erdei sárkányt? Főleg őt? - horkantott fel egyet röhögésben
- Ringor - szólalt meg gyenge hangon Tirisa miközben lassú, fájó mozdulatokkal próbált fölülni. A treantok elhátráltak tőle, ő pedig kitárta szárnyait és pár csapással szétoszlatta a látását zavaró ködöt. Most már ülő helyzetből nézett le az eseményekre.
- Tirisa? - eresztette le pörölyét a férfi és fordította el a fejét a sárkány felé
A férfi meglepetten de elégedetten csodálkozozott fel az állatra
- Csak felébredtél! - vigyorodott el Hadric, majd bólintott egyet - Szívesen
- Mi folyik itt? - Tiri kicsit értetlenül nézett végig rajtuk és mikor meglátta kezükben a fegyvert újra megszólalt - Ti harcoltok egymással? - ekkor pillantotta meg hogy Ringor tesében a lány felé volt fordulva - Ringor! - kiáltott fel hirtelen aggodalommal a hangjában - Ugye nem bántottad Alice-t?! Azonnal magyarázzátok meg mi történik itt!
A megszólított ekkor teljes döbbenettel a sárkány felé fordult, majd hisztérikus hahotázásban tört ki.
- Hogy mi bántottuk-e Alice-t? Te azt akarod mondani nekem, hogy ti tényleg ismeritek egymást? Te? Mégis mióta barátkozol emberekkel? Szerintem itt inkább neked kéne dolgokat megmagyaráznod - majd a férfi újabb nevetésben tört ki
- Hadric? - biccentette oldalra Tirisa a fejét
- Elfelejtetted hogy újra eljött az ideje a találkánknak, nem igaz, drága nővérem? - válaszolta vigyorral az arcán, majd egy zöldes vibráló fény kíséretében felvette igazi alakját, majd fivére is követte. Ők ketten e formájukban méginkább hasonlítottak egymásra. Izmos sárkányok, bár még nem teljesen kifejlettek:sötét zöld páncélos pikkely borította test, éles karmokban végződő strapabíró lábak, erős, tüskés bunkóban végződő hosszú farok. Rettenetes állkapocsban tűhegyes fogsorok sorakoznak. Oldalaikon összecsukott hártyás szárny. Fejüket két pár nagyobb, hullámos ívben hajlott szarv ékesítette, mellettük több kissebbel kiegészülve. Szemük mindkettejüknek élénkzölden fénylik utalva mágikus mivoltukra.
A sárkányok e fajtájánal nincs nagy dimorfizmus a két nem között. Termetük nem külömbözik túlságosan, szarvaik is hasonlóak, egyedül talán a szarv ívét lehet mondani hogy a hímeknél általában ívesebb és hogy a nőstények pikkelyei egy árnyalattal világosabb színben pompáznak.
- Mint anno megbeszéltük, épp hozzád tartottunk a gyűlésre...
-Mégis mit műveltél hogy veszetten tombolj az erdőben? - vágott közbe idegesen Ringor Hadric szavaiba, de belül megkönnyebbült miután látta nővére jobban van - Meg mi ez hogy emberrel barátkozol? Nem pont te voltál az aki annyira hajtogatta hogy óvjuk magunkat tőlük? Erre meg kiderül hogy van akinek fel is fedted azt hogy sárkány vagy?! Elment az esze...-de nem tudta befejezni mert Hadric megbökte fejével, majd előrébb lépett testvérei elé, óvón szárnyait kissé kitárta, mire öccse is védekező pózt vett fel, majd fölemelte díszes fejét az ég felé.
- Társaságunk van.

risvie végig követte az eseményket és pontosan tudta hogy mit kell tennie jelen esetben. lassan megindult az események felé mindeközben kardját lecsatolva övéről és maga mellett lengetve vitte. mikor már csak pár lépésnyire lehetett akkor így szólt : shandirtas magdimpe és jobbról balra suhintott egyet karjával. a suhintást követően a köd gyors iramban oszlani kezdett és mire odaért már teljesen el is tűnt és újra láthatóvá vált a horizontvonal a fák törzsei között. lassan kisétált a fák közül és így szólt séta közben : - nem akartam megzavarni ezt a meghitt összejövetelt csak aggódtam miatta ... és tirisára mutatott majd apránként megközelítette a 3 sárkányt majd kardját a földre helyezve meghajolt. - risvie vagyok nagyon örvendek a találkozásnak - mondta majd felhajtotta fejét és felállt. hirtelen a fűből egy apró árnyék pattant fel risvie lábára majd egész a válláig felfutott és négy lábon harci pozícióban megállt és a sárkányokra dorombolt egy apró kis sárkánypárduc. - semmi baj nixykém nem harcolni jöttünk ide. risvie apró kis testénél gyengéden megfogva belehelyezte nixyt a kabátzsebébe majd a sárkányok felé nézett és remélte hogy békésen tudnak csevegni a továbbiakban.

Risvie érkezett meg.
- Nem akartam megzavarni ezt a meghitt összejövetelt csak aggódtam miatta - mutatott a gyógyuló félben lévő sárkányra miközben óvatos léptekkel megközelítette őket. Majd megállt, kardját pedig a puha erdei talajba szúrta és meghajolt. - Risvie vagyok, nagyon örvendek a találkozásnak -mikor egy kis fekete árny suhant fel a lábán - semmi baj nixykém nem harcolni jöttünk ide. - ezzel el is téve az apró állatkát, akit Tirisa jól meg is nézett, de megrázta a fejét, (és erősen küzdött a vágy ellen hogy odarohanjon és megsimogassa) gondolatait összeszedte és felnézett.
Szóval eljött az ideje a tíz évenként megrendezett talákozónak. Miért kell mindig ilyen szétesettnek lennie, hogy megint elfelejtse? Ez nem az első alkalom. Öccseivel sok mindent meg kell beszélniük. Mindhárman mást és mást kutattak más és más módszerekkel, fontos lenne megosztaniuk hogy tényleges áttöréshez jussanak közös céljukban. Tiri kicsit szorongott a gondolattól hogy mi fog történni, hogy vajon most mit tudtak meg. Remélte cáfolják az ő megérzéseit.
De pillanatnyilag nem ez volt a legfontosabb. Hanem hogy Risvie-vel és Alice-el beszéljen meg mindent. Ki tudja, talán ők is tudnak hasznos információval szolgálni a kutatásához. De nem utolsó sorban meg kell köszönje nekik a segítségüket. Nem kis dolog hogy utána jöttek, pedig a két férfi akár vadászok is lehettek volna. Még a végén emberi bará.....pont neki? De. Maga is meglepődött de kezdte megkedvelni őket. Ettől félt a legjobban. Nem! Mindig jól jönnek a szövetségesek.
De ez nem Hadric-re és Ringor-ra tartozik. Vagy ami mégis, azt majd később megosztja velük.
- Fivéreim, - fordult a fent említettek felé - tudom hogy sok mindent meg kell beszéljünk, rengeteg fontos dologról kell tárgyaljunk, de meg kell kérjelek benneteket, hogy a barlangomnál várjatok rám. Most még nem mehetek veletek, itt is még sok kérdés akad amit még meg kell válaszolni mielőtt a mi célunkhoz térhetnék vissza. Sajnálom - hajtotta le kissé a díszes fejét - legyetek türelemmel.
- Rendben, nővérem, tiszteletben tartjuk a döntésed - itt Hadric megnyomta a hangsúlyt, Ringor felé sandítva - addig is amíg rád várunk, remélem nem bánod ha átfutom a könyveidet, ugye?
- Ahogy neked tetszik
- Hát akkor mi szerintem el is indulnánk - hajolt meg a jelenlévők előtt, majd még mielőtt útnak eredett volna, még Alice felé kacsintott egyet - Örvendek a találkozásnak
Majd nyomában öccsével egy rövid nekifutás után a levegőbe emelkedett, szárnyaikkal kisebb szélvihart kavarva a tisztáson. Ringor még a levegőből nővérére nézett: - Vigyázz magadra! - majd eltűntek az erdő hatalmas fái között.
Tirisa utánuk nézett, majd felvette a teljes elf alakját és társai felé fordult, tekintetét egyikről a másikra váltogatva.
- Úgy hiszem sok mindent meg kell beszéljünk. De mit szólnátok ahhoz ha ennél valami alkalmasabb helyen tennénk ezt meg?

- Hogy mi van?! Mégis honnan ismernél egy erdei sárkányt? Főleg őt? – ordított felé nevetésében.
Na és most?
- Ringor – halott egy halk hangot, Tirisáét. Megkönnyebbült, hogy jól van.
Apró levegősugallat oszlatta el a ködöt. Már jól látta, ahogy a sárkány ülő helyzetben a jólléte jelét adja.
- Tirisa? – hallatszott egy újabb ordítás a férfi felől. Bár ez most teljesen másmilyen volt.
- Csak felébredtél! – szólalt a másik fivér. – Szívesen – bólintott.
Nem tudja követni az eseményeket. Végképp bele zavarodott. Mi folyik itt? Hallotta a fejében megfogalmazódott kérdést Tirisa felől, aki értetetlenül végig nézett rajtuk. – Ti harcoltok egymással? – a kezében lévő kissé leszegezett kardra nézett. Ha harcnak a közelébe is került volna… - Ringor! – zavarta meg a hangos kiáltás. – Ugye nem bántottad Alice-t?! Azonnal magyarázzátok meg, mi történik itt! – hangjában aggodalommal kiáltott az említett személy felé.
- Hogy mi bántottuk-e Alice-t? – tört ki hisztérikusan a sárkány felé fordulva. – Te azt akarod mondani nekem, hogy ti tényleg ismeritek egymást? Te? Mégis mióta barátkozol emberekkel? Szerintem itt inkább neked kéne dolgokat megmagyaráznod – nevette el magát.
Régóta ismerhetik egymást. Most kell úgy tennie, mintha ott se lenne.
- Hadric? – szólította Tirisa a másik fivért.
- Elfelejtetted, hogy újra eljött az ideje a találkánknak, nem igaz, drága nővérem?
Nővér!?! A két férfit zöld vibráló fény vette körül. Ekkor három sárkány káprázott szeme előtt. Hatalmas analógiát fedezett fel a fiútestvérek között. Bár mindhárman hasonlítottak egymásra. Kétség nem fér hozzá, hogy máshogy néztek ki, mint akiket egykoron látott nyugatabbra. Az ő zöld árnyalatuk nem hasonlított a világos színben pompázó sárkányokéhoz. Erős pikkelyük sem volt fogható a szőrrel fedett apró pikkely lemezekkel szemben. Anatómiailag is, akiket látott vékonyabb és kecsesebb felépítésűek voltak. A farkuk hosszú szőr fedte pikkelyekből nyúlt testük hosszára. Könyöküknél lévő hártya lehetett a faj sajátossága. Aranyló szemeik teljesen más hatást keltettek, mint a most előtte lévő türkiz színű szempárok.
Kissé elbambult és a fivérek testhelyzetének változására figyelt fel.
- Társaságunk van.
Mosoly terül szét az arcán mikor meglátta Risvie-t.
- Ne untass ilyesfajta érzelmekkel – szólt a gyengéd és határozott hang a fejében. Arcáról rögvest lekonyult a mosoly. Miért épp most? Tekintette Nixy mozgását követte, ám gondolata a fejében zajló párbeszédre összpontosult. Ezt nem hallhatja, és nem érzékelheti senki, még Risvie se, hiszen olyan mintha meg sem történne. – Számukra egy senki vagy. Menj el! – szólt testét megremegtető hangon. Nem! Makacsul küzdött ellene. – Balra, nyolcvan kilométerre, egy bokorban… - Hallgass!
- Fivéreim – eszmélt fel sárkány társa hangjára -, tudom, hogy sok mindent meg kell beszéljünk, rengeteg fontos dologról kell tárgyaljunk, de meg kell kérjelek benneteket, hogy a barlangomnál várjatok rám. Most még nem mehetek veletek, itt is még sok kérdés akad, amit még meg kell válaszolni, mielőtt a mi célunkhoz térhetnék vissza. Sajnálom, legyetek türelemmel.
- Az éj leszállta – nem hagyta nyugodni a hang -, addigra erőt gyűjtők. Akkor nem tehetsz semmit… – Hisz ez mindig így van – a „barátaid” életéért – Hagyd őket! Már eltűnt. Újra csak saját maga.
- Hát akkor mi szerintem el is indulnánk – hajolt meg Hadric előttük. – Örvendek a találkozásnak – kacsintott felé. Tényleg neki? Még szerencse, hogy öccsével elrepült, így mindenki arra nézett és nem láthatták kissé vöröslő fejét.
Tirisára meredt, aki ismét felvette elf alakját.
- Úgy hiszem sok mindent meg kell beszéljünk. De mit szólnátok ahhoz, ha ennél valami alkalmasabb helyen tennénk ezt meg?
Bólintott.
- Először is sajnálom, hogy korábban akkora galibát okoztam nektek. – gondolt itt a vadászokra. – Nem állt szándékomban. – Kissé levetette fejét, majd inkább a kérdésre összpontosított – Mennyire merészkedhettek emberek közé? Mert van a városban egy fogadó, elég sejtelmes hangulatú, ám jobbnak vélem a célra, mint a rezidenciád – fordult Risvie felé mosolyogva. – Nem mellesleg örülök a jöttödnek – majd Tirisára nézett. – Ahogy annak is, hogy jól vagy – a mosolyt kissé lekoptatva folytatta tovább. – Az emberek nem figyelnek fel ránk, ha leülünk falatozni és közbe beszélgetünk. Meg hát személy szerint régen ettem és farkas éhes vagyok – gyomrának mordulása alátámasztotta utolsó mondatát. Kínosan hasára tette kezét és felkacagott. – Nem is vagyunk messze a várostól – nézett arra, amerre a bejáratnál lévő malom teteje látszott.
Remélve, hogy társai támogatják ötletét, mosolyogva már útirányra is készült.

Risvie gondolatban helyeselte alice ötletét meg amúgy is rég volt már emberek között.azon agyalt amit még a mestere mondott neki régen egy varázsfogadóról mai titkokat rejt. bár nem hitt a csodákban pedig jó maga is egy kész csoda , eljátszadozott a gondolattal hogy melyik fogadó lehetett az. - rendben menjünk - mondta risvie - mindenkinek egy almasör én fizetek - nevetett fel hangosan majd a város felé vette az irányt miközben nixy végigpattanva a vállán örömében ugrált. risvie sétálás közben a táskájában matatott és azon ötletelt hogy miféle dolgokat fog újonnan beszerezni a fekete piacról, és csak remélni tudta hogy R'akch nem lesz éppen ott mert akkor az hótziher hogy ott helyben felfalja őt. de ameddíg nem találkozna nem lesz baj .. - gyertek lányok vár a mulatság - nevetett fel megint majd táskájából előkapva egy apró tenyér méretű kis pengetős hangszert játszani kezdett. ó de olyan hangja volt annak a pici mulatóstrubadúrdoboznak hogy az őzek kifutottak a bokrokból ijedtükben. - peng peng pang peng - hallatszott az erdőn át és risvie boldogan sétált a város irányába a végre visszaszerzett barátaival..

- Ugyan, ne hülyéskedj - rázta meg a fejét gyorsan mosolyogva Alice felé beszélve miközben a kis csapat megindult a város felé - Szerintem Risvie barátunk nevében is mondhatom hogy nem okoztál galibát - mutatott az éppen boldogan szökdécselő férfi felé aki egy érdekes kis "aprányit" elhangolt hangszeren próbált játszani töb-kevesebb sikerrel - És egyébként is nekem kéne bocsánatot kérnem mindkettőtöktől - itt Tirisa megtorpant, majd hirtelen féltérdre ereszkedett egyik öklével támasztotta magát a talajon, fejét lehajtotta: - Hálával tartozom nektek amiért képesek voltatok eddig eljönni értem pedig nem is tudtátok kik ők, és kérlek fogadjátok el a bocsánatkérésemet amiért ilyen veszélyeknek tettelek ki benneteket fél őrült állapotomban. Ha bármi van amiben segíthetek, bármi amit adhatok, mondjátok és én megteszem - nézett fel két társára
Tirisa sose gondolta volna hogy emberekkel próbál barátságot kötni. Pont ő, amikor ő volt az aki testvéreit is folyton nyaggatta hogy ne menjenek közelükbe. Hadric halgatott is rá, de Ringor ma is úgy él, beolvadva az emberek közé egy városban, minden napot velük töltve. A lány tartott az emberektől. Minden baj gyökerének őket tartotta. Erre meg jelenleg itt térdel egyből kettő előtt is.
Shit happens.

Elmosolyodott. Vidámság töltötte el, Risvienek bármennyire is hamiskás hangokat sikerült képeznie szárnyaló hangulatában. Kissé távolabb az említett személytől Tirisa társaságában sétált mögötte.
- Nekem kéne bocsánatot kérnem mindkettőtöktől – torpant meg az elf lány. Hátrafordult, hogy lássa az arcát, ám csak a haját látta, ami takarta lehajtott fejét. – Hálával tartozom nektek, amiért képesek voltatok eddig eljönni értem pedig nem is tudtátok kik ők, és kérlek, fogadjátok el a bocsánatkérésemet, amiért ilyen veszélyeknek tettelek ki benneteket fél őrült állapotomban – térdelt előtte a lány. – Ha bármi van, amiben segíthetek, bármi, amit adhatok, mondjátok és én megteszem – ekkor találkozott újra arcával.
Kicsit döbbenten nézhetett, de csak pár pillanatig. Apró mosolya visszatért, közelebb ment Tirisa-hoz és előre nyújtotta neki a kezét, jelképezvén, hogy szükségtelen térdre hullani előtte.
- Hisz te is ezt tetted, és még csak nem is kértem – kuncogott. – Pedig veszélyes állapotba hoztalak vele – komolyodott el. – Kvittek vagyunk – mondta kis szünet után. A szemei csillogtak, a mosolya őszinteséget sugallt.
- Menjünk – mondta a kis csapatnak -, mert azt se tudom mennyi az idő, és hogy mióta nem ettem. Márpedig emberi gyengeség, hogy élelem nélkül elpusztulok – kénytelen volt röhögni, ugyanis ez volt az első alkalom, hogy akaratából mondott olyat, amit a vámpír énje gondol. – Mellesleg… olyan érzésem van, mintha figyelnének – suttogta alig halhatóan, hisz tudta, hogy nem alapozhat egy bugyuta érzésre. Meg hát, mégis miért figyelnék őket? Úgyhogy újra nekiindult a város felé.
- Közbevetőleg, nem gond emberek közé mennetek? Illúzió? Kábító varázs? Tükör mágia? Alakváltó szer? – Túl sok dolgot sorolt fel. – Öööö… álca?

-hmmm az álca remek ötlet mondta risvie majd eldobva pöttöm hangszerét,és egy bokrot kitépve a helyéből mint egy pólót felvette és úgy nézett ki vele mint valami gógyis akit belöktek az árokba. - ez megteszi mondta majd amikor egyre közeledtek a városba claffogó cuppógó hang hallatszott már messzirő.risvie pontosan tudta hogy mi ez és azt is hogy jó nagy pácban vannak. mikor a város kapujába értek hatalmas zsivaj és mulatozás hangja áradt végig a levegőn. meg persze ürülékszag. ahogy befele haladtak a városba a claffogás és cuppogás erősödött míg nem egy sarok utcából egy hatalmas árnyék bukkant elő és vizes és büdös szagot árasztott. ahogy kilépett a sötétből tisztán lehetett látni ocsmány pofázmányát ami egy harcsáéra hasonlított és teste olyan volt mint egy nagyra nőt mesztelencsiga, kezében egy húslapátot tartva állott előttük. mély és dörmögő hangon szólal meg : -risvie..rég láttalak főfogás...tudod a vacsorák nem szoktak elszaladgálni 20 évekre. majd suhintott egyet lapátjával amit el is hajított. risvie a mozdulatot elkapva félresiklott emiatt a lapát egy közeli falban landolt és féig meddíg betörve azt. az ilyesztő szerzet keze és az elrepült lapát között egy nyálkás háló volt amivel visszahúzta fegyverét és apró fekete szemeit risvire meresztette. - örülök hogy látlak  R'akch - mondta risvie miközben kezét a kardjára tette. -HAHHAA - kacajtott egyet a harcsa szerű lény és elrakta a lapátkát. - ugye tudod drága desszertem hogy sokkal tartozol - e? kérdezte R'akch majd a békaszerű kezeivel risvie felé mutatott majd így szólott : - még nem kajállak meg...ahogy az alkuban állt 20 év és 2 hónap 3 hét és 4 nap volt a haladék. ebből visszamaradt 3 nap. ennnyit kaptál még hogy törlessz. majd megfordult és cluffogva elcsúszott és útközben felfalt egy ártatlan falusit . -ehhj ez húzós volt -mondta risvie - nem akartok meginni valamit a fogadóban? - én állom a számlát majd elmosolyodott és a fogadó felé mutatott ami egy saroknyira volt tőlük.-indulááás emberek majd sarkon fordult és battyogva a fogadó felé vette az irányt és várta hogy barátai követni fogják.

Értetlenül nézte végig az előtte történő eseményeket, tekintetét a nyálkás lény és Risvie között váltogatta.
Mikor az előbbi elcsúszott, a barátjuk feléjük fordult:
- ehhj ez húzós volt -karját a közeli épület felé libbentette- nem akartok meginni valamit a fogadóban? Én állom a számlát - azzal meg is indult az ajtó felé.
Tirisa két gyors lépéssel mögé ért, fél kézzel megragadta a férfi vállát és visszapördítette hogy a szemébe nézhessen, majd erős hanggal talán kicsit túl hangosan beszélni kezdett:
-Ez még is mi volt? Mivel tartozol.....annak....az izének hogy vadászik rád? - elengedte a szerencsétlen vállát és járt egy ideges kört, majd összefont karokkal visszafordult felé - Azért nem ártana ha esetleg olyan "apró" információkat előre közölnél, hogy valaki meg akar enni téged ebben a városban ahova éppen tartunk....Hányan szeretnék még a fejedet egy ezüst tálon felszolgálva látni? - sóhajtott egyet majd nyugodtabb hangon folytatta - Legalább csak azért hogy fel tudjunk készülni egy esetleges támadásra. Huhh. Most ténlyeg jól esne egy hűs ital.
Tiri beletúrt hosszú hullámos tincseibe, majd ismét megindult, ezúttal ténylegesen a fogadó felé.

((A poszt második fele a Fogadó fórumszálon található))

Megfogalmazhatatlanul különleges, szédító fénycsóvák, absztrakt alakok jelentek meg előtte, sosem látott színekben. Faja elméjének felfoghatatlan érzést keltve, üvöltő, de mégis csendes, világos, de mégis sötét anomáliákon át cikázott végig, mindezt egyszerre érezve ezer évnek és ezred másodpercnek. Glark átjutott az új világba. Egy egekig tornyosuló fa zöldellő lombkoronája alatt találta magát, egy kietlen erdőben. Nem tudta helyretenni magában az eseményeket.

Szédült. Úgy érezte magát, mint aki elhagyta a testét, és hosszú idő elteltével újra magára öltötte. Érezte, ahogy sötét lilás, zöldes bőre kifeszített védőrétegként körbeöleli puha, elgyengült izmait, amik fáradtan megfeküdtek a törthetetlen csontok kényelmetlen ágyában. Minden porcikája egy-egy bizsergő fájdalomforrás volt, és minden csepp vért mérhetetlen fáradtság volt végigfolyatni a kishíján szétszakadt hajszálereiben, amik hevesen dobogó verejtékes szívéből átkeringve sajgó koponyáját szorongatták, majdhogynem összepréselve azt. Ez túl sok volt ahhoz, hogy talpra álljon. Glark a harmattól nedves talajon fetrengett. A fűszálak körbeölelése és csiklandozása rettenetesen frusztrálták. Hatalmas díszkardja gerincét és csigolyáját nyomták. Apró üvegcséje épphogy nem tört szilánkokra, vállpáncélja véresre zúzta testének bal oldalát. Úgy döntött, felkel.

Mindentlátó szeme előbb kinyílt, mint az átlagos szempár. Körbekémlelte a területet, bátrabb volt, mint hordozója. Az új világ, mint tényező, racionális, mindenre felkészülni akaró hozzáállást eredményeztek, ez egyfajta ösztönös reakció volt Glark apró társától, aki jobb vállán meredezve, az erdőt pásztázva bebiztosította gazdáját, hogy nyugodtan felkelhet, nincs veszély. Glark így is tett. Nem bírta felfogni, amit érzett, és amit látott, a fák ismeretlenek voltak számára, a levegő, az atmoszféra, az ég, a talaj, az illatok, és a hangok… Nem volt képes gondolkodni. Csakis kizárólag az ösztöneire bízhatta magát, egyedül a különleges szemében bízhatott, semmi másban. Úgy érezte, nincs helye itt. Valami kitaszítja, nem fogadja be, valami nincs rendjén, neki nem kéne az erdőben lennie. Félt. Szemének köszönhetően látta a múltbéli hangokat, szagokat, nyomokat, mindent, amire szüksége volt. Emberi, és sárkányhoz tartozó lábnyomokat érzékelt tőle pár méterre. Szárnycsapásoktól felkavart levegőt érzékelt a feje fölött, napokkal ezelőttről. Természetesen egyiket sem ismerte. Nem tudta, mivel, és kikkel van dolga, azt sem, hogy merre menjen. Egy dolog volt állandó, és az a szűnni nem kívánó kitaszítottság érzés volt.

A nyomok követése tűnt a legésszerűbbnek számára. Felismerte, hogy a formák, és a méretek különböznek, de nem tudta, miért. Csak három típust ismert, az apró, deformált Hen lábnyomot, vérfoltokat maga körül hagyva, a mély, széles Lok'Heni csizma nyomait, és a Lok gyémántkövektől kopogó lábbelijének egyenletes illeszkedését a kőtalajba. Mivel úgy tűnt, az egész erdő kietlen, az ismeretlenben is jobbnak tűnt bízni, mint egyhelyben állni, és szorongani.

Félelme, és érzése azonban nem volt alaptalan. Körülötte a fák gyökerei egyszercsak ropogó, repedező hangot hallatva kiemelkedtek a talajból, majd az összes, hatalmas fa körbevette. A szélsővilági csak állt egyhelyben, még arra se vetemedett, hogy kezét kardjának markolatára szorítsa. Nem mintha bármit is ért volna vele, ráadásul az egyik Treant egy határozott mozdulattal kirántotta a pengét, majd maga elé tartotta, vékony ágát markolatára csavarva. Körbezárták, lefegyverezték, majd gyanakvó tekintettel bámulták őt a zöldellő fák.

"Jelenléted szokatlan módon felkavarta az erdő egyensúlyát, utazó." - Mormolta egy mély hang, amelyik a kardot tartotta. "Neked nem kéne itt lenned. Te nem ide tartozol. Miféle galád varázslat ez? Honnan jössz, és mit akarsz te a mi erdőnkkel?

Glark először egy szavát nem értette. Rá kellett eszmélnie, hogy vannak körülötte hallott hangok is, nem csak látottak, és van két működő füle. Szélsővilágiként a Lok'Henek cifra szójárását ismerte igazán, de mivel a Treantok mágikus nyelvét minden fajnak értenie kell, neki se volt akadály felfognia, hogy magyarázattal tartozik. Azonban abban már nem volt biztos, hogy a Treantok is értenek a szélsővilágiak nyelvén.

"A nevem Glark. Hen voltam, Lok'Hen lettem. Küldetésem kutatni, ezért vagyok Gyönyörföldön." - Ennyit bírt kinyögni magából, és félve várta a reakciót. Az óriási fa kérdően nézett, majd társaira tekintett, azok pedig csak bólogattak.

"Te egy világból vagy a világok közül, és egy világban vagy a világok közül most is. Nekünk, Treantoknak ismernünk kell saját világunkat, ezért ismernünk kell másokét is. Nyelvünk, tudásunk, és mágiánk univerzális, azt a célt szolgálván, hogy erdőnk és népünk biztonságra lelhessen lombjaink között. Sok világ közüli egy világunk visszamaradna, s nem fejlődne, ha sok világok közüli más világokat taszítana ki félelem nevében. Jöjj hát, Glark, a Lok'Hen, visszaadom a kardodat. Vezéreljen nemes cél szeretett erdőnket pásztázva."

A Treantok szétszéledtek, kiengedték Glarkot, utat mutatva neki. Glark mégegyszer végignézte őket, és csodálattal bámulta a fákat mind egy szálig. A napfény rikító sugarát követte, a lábnyomok mintájával együtt. A Treantok folyamatosan kísérték, vigyáztak rá, minden fa, amely mellett elhaladt, nemes utazóként őrizte útját. Végül egy tisztásra ért, tekintetét pedig végigmérte a letaglózó horizonton. Sosem látott még ehhez foghatót. A fák annyira megnyugtatták, hogy a félelmet, amit érzett, csodálat váltotta le, ennek következtében pedig elkezdte egyre jobban érezni magát a bőrében. A horizonton megpillantotta az Ősi Várost. Hatalmasnak tűnt, és bejárhatatatlannak, ijesztő volt, és kíváncsivá tette. Látta, hogy a nyomok is odavezetnek, ráadásul egyre több. Bízott ösztöneiben, bízott a szemében, minden azt sugallta, a Treantok, a nyomok, az ösztönök, és a napfény is, hogy neki ott és akkor a városba kellett mennie.

Hosszú út után, a fák védelmében, Glark megérkezett a városba. Szeme feszültséget érzékelt, csatát, harcot, félelmet, üvöltést… A fogadó ajtajához ért. Úgy vélte felfedezni, hogy a lakók nemigen foglalkoznak vele. Egyes helyiek, főleg kisgyerekek, rémült, illetve izgatott tekintettel bámulták meg, néhány vénasszony pedig próbált megbizonyosodni arról, hogy nem csapja be a szeme. Glark azonban ténylegesen úgy érzékelte, hogy nem a nyugalom kellős közepére érkezett meg, így nem kavarta fel túlságosan a mindennapokat, hiszen azok már eleve nem a megszokott kerékvágásban zajlottak. Testeket látott a fogadó ajtajában, és egy óriási növényt. A lábnyomok a növényen túlra vezették, be az épületbe. Glark félt, nem akarta megközelíteni az ismeretlen élőlényt, és a testek, esetleges hullák látványa is elbizonytalanította. Vissza akart fordulni, de nem tudott, nem hagyta a megérzése. Így esett, hogy Glark az ajtóban maradt, és kővé dermedten várakozott, próbálta eldönteni, mi lenne a helyes lépés.